Beérkezik egy metró. Hangos. Szeles.  Mindenki szomorú. Máshol akarnak lenni. Egy lány pokrócba csavarva alszik egy padon. Huzat van. Elhasznált légcsövegbe áramlik a mágneses levegő. Egy vak ember szemébe nézek. Kifejezéstelen. Mintha üres lenne belül. Bezzeg a kocsik tele. Felszállok. Végigmér a többség. Bevándorló vagyok. Idegen anyag a testben. Két megállót kell kibírnom, hogy egy legyek velük. Utána már én is végigmérem az újakat.

Hazaérek.

A szobában. elzüllött anyagok néznek. Visszavágynak a földbe. Unnak már e frigid falak. Alkoholszag ivódik pólomba, mert pihenni akar, mint én amikor embrióként fekszem. Meg nem született forradalmár vagyok. Olyan, aki mohón eszi nagykanállal a kristálycukrot. Ez az igazi szabadság. Most van. De nem mozdulok ki. Csak ülök, és félek megőrülni. Egyedül ülök.Tanult tehetetlenség. Egy zacskó instant hullaszag. Mindegyik más, de a piros a kedvencem. De elfogyott. Néha veszteni kell. Átgondolni dolgokat a sötétben, miközben belém omlik a világ. Érezni, ahogy lazulnak a kémiai kötések. Átalakulok. Olyanná, aki azt hiszi, hogy csak farmerban mehet az utcára. Olyanná, aki gyorsétterembe visz randira lányokat. Olyanná, akit már filmeket sem néz. Olyanná, akinek nincs véleménye.

“Vajon melyik mellett tudnék a legjobban érvelni, amikor összegyűlünk sörözni? Melyik lesz az én saját véleményem? Milyen legyek, hogy ne kelljen olyannak lennem mint mások? “

A múltkor a francia forradalom közben a csatatéren szövődött véres szerelmeket beszélték ki, de az már nagyon unalmas volt. Kellett neki valami eredeti végre. Valami rasszizmusos, vagy globalizációs…vagy…nyitott gondolkodásos, toleránsos, haladós, önkifejezős, oksos! Végül is mindegy volt, kiválasztotta azt, amelyikhez a frankó fekete keretes szemüveg járt. Ezek után büszkén hordta az utcán. Nem tűrt el más véleményt ezen túl soha többet. Még a sör is finomabb volt. Ennek ellenére átszokott a borra, mert az jobban ment a garbóhoz, ami egyébként a szemüveghez járt, de ez már részletkérdés. Mindenki dicsérte, hogy milyen jól néz ki, és érdeklődtek, hogy hol vásárol.
Divatos lett, pedig eddig egy senki volt. Mosolyogtak rá a lányok, akiket tucat számra hordott kedvenc köcsög-fája alá, ahol azt tett velük, amit csak akart. Egyedi lett. Egy individum, akinek nem volt szüksége senkire a túléléshez. Fogyasztott, szórakozott, és soha igazából nem végzett produktív munkát, hiszen nem volt szüksége rá. Megtagadott mindent. Csak ő volt. Utálta a havat, elküldte. Utálta a Napot. Elküldte. Az embereket lenézte, elküldte. Nem ízlett neki sem a víz, sem a kenyér. Így teltek az évek. Egyszer csak azt vette észre, hogy nem esik rá a hó. Ennek még örült is. Aztán észrevette, hogy nem süt rá a Nap. Ez már zavarta, de azzal nyugtatta meg magát, hogy legalább nem izzad le. Egyszer fitness edzés után ivott a csapból, de csak szomjasabb lett tőle. Ez már izgatottá tette, de gondolta, hogy biztos csak az éhség miatt van. Ekkor evett, de az étel nem lakatta jól, sőt, éhesebb lett tőle. Kezdett félni.
Napok teltek el így, és egyre szárazabb, soványabb, sápadtabb volt. Segítséget nem kérhetett, mert nem beszélt vele senki, aki segíteni tudott volna. Már a pénzét akarta letuszkolni a torkán, hátha az segít, de persze nem volt igaza. A napok tovább teltek, és szép lassan megindultak a vérzések, a fájdalmak és a kilátástalanság, míg végül egy pénteki este, amikor mindenki a barátaival volt, ő egyedül meghalt.
Nem tudta, hogy minden mindennel kapcsolatban áll és az individumok, akiknek nem kell semmi és senki az bizony így jár. Hát így járt! Pedig azt hitte, hogy sosem fog veszíteni.
Nem temették el. A föld kidobta magából.